Saját autóim története

Ahogy elkezdődött

Széchenyi Zsigmond tollából olvashatjuk egy életre szóló vadász szenvedély kialakulásának történetét, a kezdetek kezdetétől ezzel a címmel: Ahogy elkezdődött.

Kölcsönveszem ezt a címet - Széchenyi úr utólagos engedelmével - leírva azt, ahogy nálam elkezdődött az autók iránti szenvedély. 

Nagyjából 3 éves korom óta érdekelnek az autók. Nem csak a kisautók, bár azokat is gyűjtöttem, és volt bőven, hanem az igazik is. Óvodás koromban az autókat nézegettem az utcán, amíg társaim már a lányokat. Először a lámpájukról tudtam megkülönböztetni őket, majd az emblémákról, amik mélyen beégtek a tudatalattimba. Nevelőapukám – Laci bácsi – először egy Moszkvics 403-mast vett (1965 körül), majd Skoda 1000MB-t, azután S100-ast. Mindig volt autónk, én is sokat utaztam vele, a hátsó ülésen, ahol rendszerint rosszul lettem.

Kisiskolás koromban már arról álmodoztam, hogy megtanulok vezetni, sokat gyakoroltam álló autó kormányánál ülve, és nekem is lesz autóm. Mindig volt álomautóm, többek között a Lada 1200-es, majd Golf GTI, Scirocco (sokáig tartotta magát), Audi100 coupe, Ford Granada, Opel Ascona, Suzuki Vitara, Toyota Rav4, Mazda MX5, Mercedes E klasse és az SLK, Alfa 147, most éppen megint egy szép Mercedes C klasse W205 áll a középpontban. Tizenéves koromban a falamon az ágyam felett volt egy Audi 100 coupe poszter, évekig néztem milyen szép.

14 évesen kezdtem illegálisan vezetni anyám Polski 126-osát, majd motoroztam (MZ-125-ös), és 19 évesen szereztem meg a B kategóriára is a jogosítványt, melyben Kotlár Péter barátunk, mint gépjármű oktatóm sokat segített. Azóta rendszeresen vezetek, és fontos lett számomra az autó, hogy midig legyen. Gyakorlatilag 1982 óra valamilyen autóm volt, eleinte több évig használtam egyet, majd beindult nálam a csere őrület, az elégedetlenség, mindig jobbat, mást, erősebbet, szebbet akartam, szinte anyagi csődöt okozva kezdtem el az autók vadászatát.

Az autó a fizikai testem kiterjesztése, és ha már én nem lettem elég nagy, erős, és szép, hát legyen az autóm az, így sajnos érzelmi alapokon kezdtem el választani, hol a színe, hol a formája, hol a neve fogott meg. Így nem szabad, de ezt már csak a 35 év tapasztalatából tudom. Eddig 31 autóm, autónk volt, mert egy ideje nem 1, hanem 2 egyszerre, mivel feleségemnek is vettünk külön autót. Ezek egy kisebb része (3) nem sajátom, hanem céges – ez a legjobb, bármilyen is az, mert ahogy Henry Ford mondta, mikor megkérdezték, hogy melyik autó a legjobb, "hát az új" én ezt annyiból módosítom, hogy "hát a céges".

Valamikor 2000 elején fogadtam meg 16 évnyi napi 2-3 óra buszozás és metrózás után, hogy az új évezredben autóval járok dolgozni (37 évesen már megengedhettem magamnak ezt a luxust), amit 25 éve sikerül is tartani, mert autóra szükségem van. Amikor eladom, és újat veszek, akkor nehéz a döntés, az észszerűség, vagy a szépség, a szín, vagy a tartalom, az erő, vagy a megbízható előélet, s megannyi szempont, amit mérlegelünk. van egy mondás, hogy az ember kétszer örül az autójának. Először, amikor megveszi és másodszor, amikor eladja. Így vagyok ezzel én is.

Nos így a 33 autó után egy kis képes leírásban összeállítottam az autóim történetét, fogadjátok szeretettel.